„ Nem számít, milyen lassan haladsz, ha közben nem állsz meg.„ Konfuciusz

Úgy tűnik, nagyon lassan haladunk.

Jó okunk van rá, hogy a gödör alján érezzük magunkat testileg-lelkileg-anyagilag. Megviseltek, megalázottak, fenyegetettek, a választás után csalódottak vagyunk. Remegünk az idegességtől, fáradtak vagyunk, és nem tudunk aludni. Talán sosem láttunk ennyi tragédiát, nyomorúságot, halált, mint most. A legrosszabb félelmeink válnak valóra.

Aki közülünk van olyan szerencsés, hogy egészséges, és van munkája, az túlhajszolt. Azt akarjuk, hogy legyen vége, szeretnénk megállni, leülni. Szeretnénk, ha békén hagynának minket. Szeretnénk, ha csak úgy lehetnénk, élhetnénk háborítatlanul a családunkkal együtt. Szeretnénk, ha minden a régi lenne.

Réges- régen kívül kerültünk a komfortzónánkon, bár erőlködünk, hogy belül maradhassunk, közben erősödik bennünk a félelem, és nő a feszültség. Mert … három éve valahogy így kezdődött. Olyasféle mondatokkal, mint múlt héten a belügyminiszter úré. És akivel egyszer megesett, amit lehetetlennek, a jogállamisággal összeegyeztethetetlennek gondolt, az bizony hiperérzékenyen reagál az emberi és szakmai becsületét, az egész életét érintő rágalomra.

Ha a nekünk kedvező ígéretek az ellenzéki pártok részéről beteljesedésbe mentek volna, ha május 12-én a 16 %- kal kiegészült szolgálati nyugdíjunkat kaphattuk volna meg nyugdíjasokként, akkor vajon úgy éreznénk, hogy mehet minden, ahogy eddig volt, hogy nem is történt semmi, csak épp volt pár rossz évünk?

Semmi nem mehet, nem maradhat úgy, ahogy eddig. Ha az elmúlt idő minden tavaszán almafát ültettünk, egyiken se várjuk, hogy körtét találunk majd egy őszön! Ha pontról pontra úgy cselekszünk, viselkedünk, ahogy eddig, csak azt várhatjuk eredményként, gyümölcsként, amit eddig.

Változnunk, változtatnunk kell.

Eldönthetjük, hogy most is legyintünk-e, hogy megadjuk–e magunkat a világ kaotikus rezgésének, a lehúzó embereknek, helyzeteknek, a tagadásnak, a lemondásnak, az úgysem- nek, és egymásnak vagy másoknak ugrunk, vagy legalább mi, 12 ezren (de jó lenne 42 ezer bajtársat itt számlálni! ) egymást erősítve, vállvetve képesek vagyunk állva fogadni a legnehezebb utolsó napokat az EJEB várva várt döntéséig? Megadhatjuk mi az alaphangot, az alaprezgést azzal, hogy bízunk, kitartunk, összetartunk, koncentrálunk, és megtartjuk azt, aki közülünk ereje végén van – anélkül, hogy sokáig kérdezgetnénk, és bírálnánk, hogy kerülhetett ebbe a kétségbeejtő helyzetbe.

Lassan haladunk, de egy percre sem álltunk meg! Minden kis és nagy kaput megdöngettünk itthon és külföldön, minden veszteségünket összeszámoltuk. Az egyik kapu hamarosan kitárul …

“Minden élőlényben van egy rész, amelyik önmagává szeretne kiteljesedni – az ebihal békává, a hernyó pillangóvá, a megtépázott lélek teljes emberré. Ez a spiritualitás.”    Ellen Bass

Ez a közelgő húsvét egyik üzenete is. Megtépázott lelkünk teljessé válhat, hamvainkból főnixként születhetünk újjá, új tervekkel, megújult erővel, a jóvátételből származó anyagi forrással, jó ötletekkel, vállalkozásokkal, új felismerésekkel, együttérzéssel, egységgel,  körtefákkal .

Halmos Edit

Both comments and pings are currently closed.