Az EJEB-nek küldött ellen-észrevétel, III. rész

A következőkben az ellen-észrevétel III. rész, Érdemek címből a fontosnak vélhető részek/pontok kivonati ismertetésére kerül sor (néhány pont), majd a későbbiekben a további részek tartalmának tájékoztatási szintű közzétételét tesszük meg. ( A forrás dokumentum kizárólag angol nyelvű!)

III. rész: Érdemek

A 4. kérdést illetően:

28., 29., 34., 35., 36., 37. pontok

A korábban szolgálati nyugdíjban részesülők és az általános nyugdíjkorhatár eléréséig a szolgálati nyugdíjuk helyett szolgálati járandóságra jogosultak jogi státuszát tárgyaló 4. kérdést illetően a Kérelmező rámutat, hogy az alább említett minden különbség forrása az a tény, hogy a korábban szolgálati nyugdíjban részesülők 2012. január 1-étől nem minősülnek nyugdíjasoknak. Mivel az ellátásnak, amelyre jogosult volt megváltozott a jogcíme, a  szolgálati járandóság összegét csökkenteni kell a személyi jövedelemadó mindenkori mértékével (16%). Továbbá, az ellátás csökkentésének aránya nem előrelátható és a kérdéses szolgálati járandóság nem élvez a nyugdíjhoz hasonló tulajdonjogi védelmet, így bármikor könnyebben visszavonható mint a nyugdíj, amint azt a Kérelmező kijelentette eredeti kérelmében.

A Jogosultsági törvény 25. §-a szerint a saját jogú foglalkoztatott nyugdíjasok hozzájárulási alapot képező természetbeni egészségbiztosítási hozzájárulást (4%) és nyugdíj hozzájárulást (10%) kötelesek fizetni a jövedelmük után. A saját jogú foglalkoztatott nyugdíjasok pénzbeli egészségbiztosítási hozzájárulást is kötelesek fizetni, amennyiben a nyugdíjellátás kifizetése szünetel. Ugyanakkor a Jogosultsági törvény 19. § (3) bekezdése értelmében azok a személyek, akik jogosultak szolgálati járandóságra és egyidejűleg foglalkoztatási jogviszonnyal is rendelkeznek, egészségbiztosítási- és munkaerő-piaci járulékot (8,5%) is kötelesek fizetni, és a Jogosultsági törvény 19. § (2) bekezdése elrendeli, hogy nyugdíjjárulékot is fizessenek (10%).

A Jogosultsági törvény 4. § e) pontja szerint a „kiegészítő tevékenységet folytató személyek” kifejezés magába foglal minden egyéni vállalkozót és az üzlet működtetésében részt vevő üzleti partnert, aki saját jogú nyugdíjas, illetve olyan személyeket is, akik özvegyi nyugdíjban részesülnek és meghaladják az adott korhatárt. A Jogosultsági törvény 19. § (4) bekezdése értelmében a kiegészítő tevékenységet folytató magánvállalkozók által, illetve a kiegészítő tevékenységet folytató üzleti partnerek után az üzleti partnerségek által fizetendő egészségügyi hozzájárulások összege 6,660 Ft (kb. 22 EUR) havonta., Mivel azonban a szolgálati járandóságra jogosult személyek szolgálati nyugdíjasként nem minősülnek „kiegészítő tevékenységet folytató személyeknek”, mint 2012. január 1. előtt, amely azt jelenti, hogy az egyéni vállalkozókra vonatkozó általános rendelkezések hatálya alá esnek, bizonyos adókat (az úgynevezett társadalmi hozzájárulási adót, 27%) és minden egyéni hozzájárulást (egészségügyi biztosítás, munkaerő-piaci- és nyugdíj-hozzájárulás, 18,5%) kötelesek fizetni, amennyiben vállalkozóként szakmai vagy kereskedelmi tevékenységet végeznek.

A Nyugdíj megszüntetési törvény 17. § (2) bekezdése úgy rendelkezik, hogy ha a szolgálati járandóságra jogosult személy foglalkoztatása munkaszerződés nélkül történik, az illetékes hatóságnak meg kell szüntetnie a járandóságot és az érintett személy köteles az ellátás éves összegével megegyező összegű bírságot fizetni. A Kérelmező véleménye szerint a 17. § (2) bekezdése által előírt szankció rendkívül szigorú és aránytalan, mivel azt jelenti, hogy a munkaviszony formai szabályainak megsértése az arra az ellátásra való jogosultság elvesztését eredményezi, amely kiegészíti azt a nyugdíjat, amelyet ő az évtizedek alatt a társadalombiztosítási hálózatba befizetett hozzájárulások jogán megszerzett, továbbá a 17. § (2) bekezdés hatálya alá tartozó személy köteles annak az ellátásnak az egy éves összegét bírságként kifizetni, amelyre korábban jogosult volt.

Mivel a Kérelmező 2012. január 1-től nem minősül nyugdíjasnak, amíg el nem eléri az általános nyugdíjkorhatárt, nem jogosult az olyan természetbeni engedményekre, amelyekre a nyugdíjasok jogosultak, például kedvezményes bérletek, vasúti jegyek, múzeum-, mozi-, könyvtárbelépők, stb.

Végül a Kérelmező rámutat, hogy még ha a fentiekben összefoglalt engedmények és kedvező intézkedések nem is lennének részei a társadalombiztosítási nyugdíjrendszernek, akkor is szorosan kapcsolódnának a szolgálati nyugdíj jogosultsághoz, amely azt jelenti, hogy a korábban szolgálati nyugdíjban részesülők – a Kérelmezőt is beleértve – elestek ezektől, mert a szolgálati nyugdíjuk szolgálati járandósággal lett kiváltva.

Az 5. kérdést illetően:

38., 39., 40., 41., 42., 43., 44. pontok

A Kormány azt állítja, hogy az Állam széles mérlegelési jogkörrel rendelkezik e tekintetben, és „nyilvánvaló alaptalanság” hiányában ezt a jogkörét nem lépte túl. Hozzáteszi, hogy a kérdéses nyugdíjrendszer a megmaradt „kommunista kiváltságok” részét képezte. Ezzel kapcsolatban itt meg kell jegyezni, hogy az a törvény, amely alapján a Kérelmező szolgálati nyugdíjban részesült 1996-ban lett elfogadva, hat évvel a Kommunista rezsim bukása után. Továbbá, a jogi eszköz, azaz a fegyveres erők és a rendfenntartó szervek tagjai számára kedvező nyugdíjrendszer biztosítása – különböző formában számos, nem volt-kommunista országban is létezik. Így nem lehet arra hivatkozni, hogy ez egy a „kommunista kiváltságok” fenntartására szolgáló eszköz.

A „kommunista” érvvel összefüggésben a Kormány hivatkozik a Cichopek és társai kontra Lengyelország ügyre, amelyben a Bíróság megállapította, hogy az átmenet ideje alatt a totalitárius rezsim és a demokratikus állam között, az állami hatóságok széles mérlegelési jogkörrel rendelkeznek annak meghatározását illetően, hogy „a közérdek” mit kíván, és ez a folyamat „lassú” is lehet. Ebben az ügyben, a Bíróság megállapította, hogy az egykori kommunista titkos ügynökség tisztjeinek nyugdíj-csökkentése összeegyeztethető volt az Egyezménnyel. A Kormány azt is megjegyezte, hogy az „igazságtalan természet” csak a közelmúltban vált világossá a „magyar társadalom” számára, a pénzügyi világválság következtében. Összegezve, a beavatkozás a Kérelmező jogaiba indokolt volt az adott körülmények között, különös tekintettel arra, hogy nem érte el a 25-30 százalékos csökkentést.

A Kérelmező először is rámutat, hogy a Kormány nem válaszolt a Bíróság kérdésére, amelynek lényegi tartalma a következő volt: az új jogi rendszer bevezetése szükséges volt a túlzottan magas nyugdíjak által megtestesített igazságtalan kiváltságok kezeléséhez?

A Kormány nem tudott olyan adatokkal szolgálni, amelyek alátámasztották volna, hogy a kérelmezők, különös tekintettel a jelen Kérelem Kérelmezőjére, „túlzottan magas” nyugdíjban részesültek volna. A Kérelmező nettó ………..Ft-ban (körülbelül ………euró) részesül havonta, amely összeg semmilyen körülmények között sem minősül „túlzottan magas” nyugdíjnak – a magyarországi körülmények között sem. Összehasonlítás céljából a Kérelmező rámutat, hogy az átlagos nyugdíj megközelítőleg 100 000 Ft (körülbelül 300 euró), és az átlagkereset megközelítőleg 145 000 Ft (körülbelül 490 euró). A legmagasabb nyugdíj Magyarországon 789 870 Ft (2 632 euró). Ezeknek a számoknak a fényében nehezen vitatható még az is, hogy a Kérelmező nyugdíja „magas”, nemhogy „túlzottan magas”. Néhány további adat a magyarországi árakat illetően. Egy kg fehér kenyér: 306 Ft (1 euró), egy mozi jegy: 1 380 Ft (5 euró), egy liter tej: 237 Ft (0,8 euró). A Kérelmező véleménye szerint ez egy egyszerű számítás: a nyugdíja tényleges vásárlóereje nem volt különösebben magas.

Ebben az összefüggésben a Kérelmező megjegyzi, hogy annak a puszta ténye, hogy a Kérelmező járandósága továbbra is – jelenleg, de bizonytalan, hogy meddig – magasabb, mint az átlagos nyugdíj, önmagában nem lehet döntő tényező. Figyelembe kell venni, hogy ezek speciális nyugdíjak, amelyek speciális célokat szolgálnak: nevezetesen, hogy magasabb társadalombiztosítást nyújtsanak azok számára, akik életüket és testi épségüket minden nap kockára teszik a társadalom szolgálatában, például rendőrtisztekként. Ugyanezen okból az a tény, hogy a csökkentés nem haladta meg a Kérelmező nyugdíjának 25%-át szintén lényegtelen. A Kérelmező álláspontja szerint a Bíróságnak dönteni kell arról, hogy bárminemű csökkentés összeegyeztethető volt-e az Egyezménnyel, vagy sem.

Ezen túlmenően, a Kérelmező úgy véli, hogy a „túlzottan magas” fogalmát a jelen ügy egyedi körülményeinek figyelembe vételével kell kiértékelni, és a jelen ügyet egyértelműen el kell határolni a Chihopek-ügytől. A Chichopek ügyben a Bíróság volt kommunista titkosszolgálati tisztek nyugdíj-csökkentésével foglalkozott. A nyugdíjak módosítása azt a célt szolgálta, hogy megszüntesse a volt kommunista személyzet kiváltságát. A jelen ügy – ahogy a Kormány maga is expressis verbis elismeri – semmilyen módon nem áll kapcsolatban a kommunista múlttal. A Kérelmező többnyire a kommunizmus bukása után teljesített rendőrtiszti szolgálatot (a többi kérelmezőhöz hasonlóan).

Összefoglalva, semmi nem található a jelen ügy körülményei között, amely arra utalna, hogy a szóban forgó intézkedések célja egy indokolatlan kiváltságokból eredő visszás helyzet orvoslása lett volna. A jelen ügy kérelmezőinek túlnyomó többsége, a Kérelmezőhöz hasonlóan,  hivatásos tisztként/tiszthelyettesként szolgált, többségében nem túl magas rendfokozatokkal. Ezért szinte abszurd azt állítani, hogy tagjai lennének valamiféle kiváltságos osztálynak, amelyet indokolatlan előnyeitől meg kell fosztani.

 A 6. kérdést illetően:

45., 46., 47., 48., 49., 50. pontok

A Kormány azzal érvelt, hogy „nem hozott olyan jogszabályt, amely kapcsán a Kérelmező részére hosszabb alkalmazkodási időszak biztosítása lett volna szükséges”. A Kérelmező meglepőnek találja az effajta cinikus hozzáállást a jogállamiság egyik alapvető elemével – név szerint az előrelátható jogi szabályozással – szemben.

A Kormány maga is elismerte, hogy a törvény 2011. decemberében lépett hatályba, a Kérelmezőnek pedig így „egy hónapja volt” arra, hogy alkalmazkodjon az éveken át folyósított nyugdíjának radikális – 16%-os csökkentéséhez, amely a havi bruttó jövedelmének határozottan jelentős részét képezte (Lakicevic, 70. §). A Kormány hozzáteszi, hogy a „Kormány szándéka” a „nyilvánosság számára ismert” volt, mivel a témával kapcsolatosan 2011-ben korábban már nyilvános vita kezdeményezésére került sor.

A Kérelmező rámutat, hogy semmilyen „nyilvános vita” vagy a nyilvánosság számára hozzáférhetővé tett Kormány projekt nem vehető figyelembe a szükséges átmeneti időszak tárgyalásának esetében, amelynek célja, hogy elegendő időt biztosítson az új törvény következményeihez való alkalmazkodáshoz. A projektek csak projektek, nem jogokat és kötelezettségeket szabályozó jogi anyagok. „Alkalmazkodni”, elméleti és gyakorlati szinten is, csak egy már érvényben lévő törvényhez lehetséges. Ezért, bármely alkalmazkodási időszak csak és kizárólag azon a napon kezdődhetett meg, amikor a kifogásolt jogszabály a Magyar Közlönyben megjelent.

A jelen esetben ez a dátum 2011. december 9., a törvény pedig 2012. január 1-n lépett hatályba. Ennek következtében – könnyen kiszámítható – a Kérelmezőnek mindössze alig három hét ált rendelkezésére (amely mellesleg a karácsonyi időszakra esett), hogy a korábban jogosan élvezett nyugdíja radikális csökkentéséhez alkalmazkodjon. Ez nyilvánvalóan ellentmond az Egyezménynek.

Ugyanez vonatkozik a természetbeni ellátások elveszítésére is – miután évekig élvezte ezeket az ellátásokat, elveszítésük súlyos csapást jelentett a Kérelmező számára (lásd az idevonatkozó elemzést a Kérelmezőnek a 4. Kérdésre adott válasza alatt), amihez egy ilyen rövid idő alatt nem tudott alkalmazkodni.

Általános megjegyzésként, a Kérelmező két további szempontra is rámutat. Először is, nagyon sajnálatos de igaz, hogy Magyarországon gyakorlattá vált a „gyors jogi szabályozás”, rendkívül rövid alkalmazkodási időszakkal vagy akár annak teljes hiányában. A Kérelmező legjobb tudomása szerint ezek közül néhány eset már eljutott a Bírósághoz, így például a jogi státuszuktól megfosztott egyházak kérelme, ahol a vonatkozó törvény meghozatala, közzététele és alkalmazása néhány héten belül lezajlott. Összefoglalva, amikor a jelen ügy jelen kérdésével foglalkozik, a Bíróságnak figyelembe kell vennie az általános – meglehetősen zavaros – magyarországi helyzetet és a széles körben elterjedt gyakorlatot. A Kérelmező álláspontja szerint, mivel a gyors jogi szabályozás nem szórványos jelenség, hanem bevett gyakorlat, a Bíróságnak a legszigorúbb vizsgálatot kell folytatnia, és megakadályoznia az ilyen általános állami politikát a jogalkotás terén.

Másodszor, a Kérelmező rámutat, hogy az alkalmazkodási időszak hiánya a Kérelmezőre túlzott és aránytalan terhet rótt. Ez azonban nem csak a Kérelmező számára jelentett problémát, hanem a jelen ügy minden kérelmezője számára. A Törvény alkalmazásának egyértelműen elfogadhatatlan jellege és módja következtében több ezer kérelmező nyújtotta be a Bírósághoz a kérelemét hasonló ügyben (a kérelmek nagy száma nem a szakszervezeteik „szerveződési képességének” következménye volt, ahogy a Kormány cinikusan fogalmazott). A kérelmezők nagy száma kihangsúlyozza a radikális pénzügyi helyzethez való alkalmazkodási időszak hiányának súlyos jellegét.

Összefoglalva, nem állt rendelkezésre a szükséges átmeneti időszak, amelyen belül a Kérelmező alkalmazkodni tudott volna az új jogszabályokhoz.

A 3. kérdést illetően:

53., 54., 55., 56., 58., 59., 60., 61., 62. pontok

Azt kell megvizsgálnunk, hogy igazságos egyensúly állt-e fenn a tulajdonhoz való jog védelme és a közérdek kívánalmai között, illetve különösen azt, hogy a Kérelmező túlzott egyéni teherrel szembesült-e?

A Kormány ezzel kapcsolatban rámutatott arra, hogy a beavatkozás a Kérelmező járandóságának „csak” 16% mértékű „adó-szerű” csökkentésében valósult meg, annak érdekében, hogy egyértelművé tegye, hogy annak pénzügyi alapja nem a „nyugdíj-hozzájárulás”, hanem a központi költségvetés volt. Ez a megközelítés teljesen félrevezető. Nincsenek az államnak egymástól független forrásai, csak egy állami költségvetés létezik, amely – természetesen – olyan alrészekre oszlik, mint például a nyugdíjrendszer. Ezért az a tény, hogy a Kérelmező nyugdíja közvetlenül az állami költségvetésből került kifizetésre, és nem annak különálló részéből, a Nyugdíjrendszerből, pusztán technikai kérdés, amelynek a jelen ügy kapcsán nincs jelentősége.

Ebben a tekintetben a Kérelmező visszautasítja, ahogy a Kormány járandósága csökkentését „adó-szerű”-nek minősítette. A jogi eljárások általános, ősi szabálya, hogy az illetékes hatóságok – ebben az esetben a Bíróság – a jogi eszközt és intézményeket annak valódi tartalmának és jellegének megfelelően elemzik. Ezért nincs jelentősége, hogy a Kérelmező járandóságának csökkentését formálisan „adóként” végezték. A tény, tény marad – a csökkentés nyilvánvalóan ellentmond az Egyezménynek.

A Kormány továbbá azon a véleményen van, hogy a Kérelmező részéről nem volt a korábbi nyugdíját finanszírozó kiegészítő járulékfizetés, sem kedvezőbb nyugdíjszámítás. Ez a megközelítés szintén félrevezető, hiszen a kifizetett nyugdíj-hozzájárulás nem áll közvetlen kapcsolatban a későbbiekben kapott tényleges nyugdíjjal. A magyar rendszerben a tényleges hozzájárulások a pénzügyi hátterét jelentik a tényleges nyugdíjaknak, nem magát a jövőbeni „saját” nyugdíjat. Más szóval, a Kérelmező nyugdíja valójában a foglalkoztatói nyugdíjrendszer része. Következésképpen, azt a nézetet, hogy a kiegészítő nyugdíj-hozzájárulások hiányának szükségesnek kellett volna lennie, lényegtelen érvként figyelmen kívül kell hagyni.

Ez a további juttatásokra szintén vonatkozik, amelyek valójában a nyugdíjrendszer szerves részei voltak abban az értelemben, hogy a nyugdíjas ugyanolyan mértékben támaszkodhatott és számíthatott rájuk, mint a tényleges nyugdíjra. Ebben a tekintetben a Kormány érvelése ellentmondásos – felveti a kérdést, hogy miért kellene valakinek (egy korábban szolgálati nyugdíjban részesülőnek) olyan természetbeni juttatásokra vonatkozó várományokkal rendelkeznie, amelyekben kizárólag az „átlagos” nyugdíjasok részesülnek. Ha az átlagos nyugdíjasok rendelkeznek természetbeni juttatásokra vonatkozó várományaik – és a Kormány érvelése másként nem értelmezhető – akkor a szolgálati nyugdíjban részesülők miért nem rendelkezhetnek ilyenekkel, ha ezeknek a természetbeni juttatásoknak a jogi alapja azonos (az általános, nyugdíjakra vonatkozó szabályok, amelyek e tekintetben a szolgálati nyugdíjban részesülőkre is alkalmazandók). Más szavakkal, az „átlagos” nyugdíjasok és a szolgálati nyugdíjban részesülők e tekintetben teljesen hasonló helyzetben vannak.

A Kormány továbbá arra is hivatkozik, hogy a Kérelmező nyugdíjának csökkentésére azért volt szükség, mert „az állami költségvetésben kezelhetetlen pénzügyi deficit alakult ki”. Tény, hogy bár Magyarország a globális pénzügyi válság következményeként komoly pénzügyi problémákkal szembesült, ezek a problémák – a görög helyzettel összehasonlítva és szembeállítva – távolról sem kezelhetetlenek. Ebben a tekintetben a bizonyítás terhe a Kormányt terhelte, amelynek nem sikerült megfelelnie. Egy egyszerű, homályos utalás a „fenyegető veszélyre” nem elegendő egy törvényhozói bíróság számára, a határozatnak tényekkel igazolt adatokra kell épülnie. A Kormány nem terjesztett elő semmilyen bizonyítékot „az állami költségvetésben kialakult kezelhetetlen pénzügyi deficittel” kapcsolatos állításai alátámasztására.

A Kormány érvelése, miszerint a Kérelmező nyugdíj-csökkentésének célja a közterhek igazságosabb elosztása, szintén nem fogadható el. A nyugdíjasok – általános vagy szolgálati – már nem osztják a közterheket. Élvezik a jól megérdemelt nyugdíjas éveket az aktív évek után (amikor még „megosztották” a közterheket), következésképpen, a Kormány érvelésének a jelen ügyben egyszerűen nincs jelentősége.

Végül, a Kormány azzal érvelt, hogy – előterjesztve néhány összehasonlító adatot a magyarországi fizetésekről és juttatásokról – hogy a Kérelmezőnek nem kellett túlzott terhet viselnie, mivel a mindennapi élete nem volt veszélyben. A Kérelmező azonban rámutat, hogy a „túlzott terhek” nem ezt jelentik. A Bíróság soha nem mondta – sem a precedens értékű Immobiliare Saffi ügyben, sem a közelmúltban, például a Lakicevic-ügy során, hogy a Kérelmezőnek el kell veszíteni (majdnem) mindent annak érdekében, hogy a túlzott terhek feltétele teljesüljön. Egyáltalán nem – a túlzott egyéni teher azt jelenti, hogy másokhoz viszonyítva és a közérdek mérlegelésével a Kérelmező vállára nehezedő terhek túl nehéznek minősíthetők.

A jelen esetben – a jelen beadványok minden érvét összefoglalva – fennállt egy nem túlzottan nyomós közérdek, vagyis a magyar állami költségvetés problémás helyzete. Magyarország az állami költségvetés kiegyensúlyozására egy alkalmatlan eszközt választott, a Kérelmező nyugdíjának megszüntetése és helyébe bevezetett járandóságának radikális – 16%-os csökkentését. (A Kérelmező ismételten hangsúlyozza, hogy a szolgálati nyugdíjak megszüntetése és ilyen csökkentése valójában nem szolgálja az állítólagos célt, mivel az állami költségvetést nem befolyásolja jelentős mértékben.) A Kérelmező vesztesége azonban annál nagyobb, ha kiszámítjuk a kiegészítő természetbeni ellátásokkal kapcsolatos veszteségét. Ezt a radikális kárt még súlyosabbá teszi az alkalmazkodási időszak hiánya. Összegezve, a Kérelmezőnek túlzott terhet kellet viselnie, amely felborítja a tulajdonhoz való jog védelme és az általános közérdek kívánalmai közötti egyensúlyt.

A 7. kérdést illetően, 63. pont:

Ezt a kérdést csak a Kormányhoz intézték. A Kérelmező azonban kihangsúlyozza, hogy a Kormány nem terjesztett elő semmilyen példát arra, hogy az Európai Tanács bármely Tagállamában a nyugdíjrendszer hasonló változtatására került volna sor.

 Megjegyzés:

Az III. rész, Érdemek cím jelen tájékoztatóban nem idézett 30., 32., 33. pontjában a jogi képviselőnk a társadalombiztosítás ellátásaira és a magánnyugdíjra jogosultakról, valamint e szolgáltatások fedezetéről szóló 1997. évi LXXX. törvény 16. § u) pontja és a korhatár előtti ellátásról és a szolgálati járandóságról szóló 2011. évi CLXVII. törvény 2. § (3) bekezdése (a továbbiakban, mint Nyugdíj megszüntetési törvény), illetve a társadalombiztosítási nyugellátásról szóló 1997. évi LXXXI. törvény 62. § (1) bekezdése (a továbbiakban, mint Társadalombiztosítási törvény), a Nyugdíj megszüntetési törvény 12. § (1) bekezdése, a Jogosultsági törvény 25. §-a, a Jogosultsági törvény 19. § (3) bekezdése, és a Jogosultsági törvény 19. § (2) bekezdésére hivatkozik.

A nem idézett 57. pontban a Kérelmező rámutat az ellátások és a korábbi nyugdíj céljára.

Az ellen-észrevétel IV. rész, Igazságos elégtétel követelése cím a következő tájékoztatóban kerül vázlatos közzétételre. Szíves türelmet kérünk!

SZB elnökség

 

 

Both comments and pings are currently closed.