Az aradi vértanúk emlékére

aradi vértanúkÉjfél után két óra tájt tértek vissza a lelkészek ismét a halálraítéltekhez, kik igen megörültek nekik. Most már nem sok idő volt, hiszen az első kivégzéseknek már reggel 6-kor kellett megtörténniök s akkorra Istennel és emberekkel le kellett számolniok. Vallásos áhítattal gyóntak meg a katholikusok, sőt a görög-katholikus Damjanich is, ki a rácz papot elutasítá és heves szavakkal hányta szemére, hogy nemzete annyit vétkezett a magyarság ellen, Sujánszky Eustach minoritának gyónt meg és előtte az utolsó órában áttért a római katholikus vallásra.

Legnyugodtabb, sőt teljesen vidám volt a református Dessewffy Arisztid. kit Baló Béni lelkész keltett föl álmából. “Tiszta lelkiismeretem van s az hagyott aludni` – mondó a papnak derülten s azzal felöltözött, hatalmas szőke bajuszát huszárosan kipödörte, mintha csak ünnepélyre menne. Az öreg Aulich Horatiust olvasgatta a két gyertya fényénél, Török Ignácz pedig Vauban munkáját a várerődítésről, melynek ő oly mestere volt. Lahner este, mikor neje eltávozott tőle, elővette fuvoláját s “Lamermoori Lucia” híres hattyúdalát játszotta el rajta búcsúzóul. A többi kivégzendő családjával foglalkozott, Nagy-Sándort kivéve (ki nőtlen ember volt, de kinek szép arája megtébolyodott a nagy csapástól); Damjanich még a kivégzésükre Gráczból hozatott hóhért is magához hivatta s megkérte, hogy törött lábára legyen tekintettel és kevés kínzással ölje meg. Bott Ferencz, a hóhér, nagy buzgalommal válaszolta – Excellenciád meg lesz velem elégedve. – Maga tökfilkó! – tréfált vele Damjanich – hogy lennék én megelégedve azzal, hogy felakaszt.

 Az idő rohamos gyorsasággal telt s a katonai ébresztő elharsogásakor mindenik áldozat teljesen készen volt utolsó útjára. Howinger tábornoktól Tichy őrnagy, a 25. számú, Wocher tábornok nevét viselő gyalogezred zászlóaljparancsnoka kérte ki azt a kitüntetést, hogy a kivégzéseket ő vezethesse. Együtt szolgált Damjanichcsal és a nagy hős halálkínjaiban akart gyönyörködni. Az egész kivégzés alatt tényleg a legembertelenebbül viselte magát s egy hang sem igaz azon mesékből, mit az aradi vértanukról szóló művek terjesztenek, hogy Tichy mélyen meg lett volna hatva a kivégzések alatt. Brutális és kegyetlen volt, ezért soron kívül lépett elő alezredessé, de már 1851-ben, mint ezredest nyugdíjazták. Hóhérkodásának nem sokáig örülhetett.

Reggel fél hat órakor Uthyka főporkoláb két más porkoláb kíséretében megjelent szobájában s őket az udvarra kivezette, hol már a zászlóalj díszben ott állott. Az egész várőrség talpon és fegyverben volt, a falakra felvont ágyuk mellé égő kanóczczal állottak ki a tüzérek. A nyomorult osztrákok féltek Arad város polgárságától, – ezért volt e szörnyű előkészület. Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Lázár Vilmos és Schweidel József kivégzéseDessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Lázár Vilmos és Schweidel József kivégzéseA négy vezér némán szorított kezet egymással s a szomorú menet a leeresztett várhídon a sánszok felé megkezdődött. Baló, Bardócz, Markhót és Winkler lelkészek egy-egy elitélt mellett haladtak. Dessewffy mély megvetéssel beszélt hangosan a “németekről”, a többi hallgatott.

A vár VI. számú kapuja melletti sánszba megérkezvén, a vértanuk mellett haladó 8-8 katona szembeállt velük, kikről a lánczot levették, de kezeiket kötéllel összekötötték. Az áldozatok még utolsó kéréseiket intézték lelkészeikhez, s az alatt Kiss Ernő kivételével a többinek bekötötték a szemét. Ezek fél térdre ereszkedtek, mialatt 3-3 katona közvetlen előttük czélba vette őket. Tichy suhintott kardjával és Dessewffy, Lázár és Schweidel 3-3 golyó által eltalálva. holtan terült el a földön. Kiss Ernőnek csak vállait érte a golyó, ő fél térdre bukott; erre Tichy intésére odarohant egy gránátos és a tábornok fülébe lőtt, A negyedik áldozat is elesett : a XIX. század legnagyobb gonosztettének egy része befejeztetett. Bardócz minorita kivette Schweidel kezéből a vérével befecskendezett kis ezüst feszületet, hogy a tábornok fiának adja át, ki honvédszázados volt atyja ezredében és szintén az aradi vár foglya, a négy holttest ott maradt a sánczban a katonaság és a papok visszatértek a várudvarra, hogy most már a hóhérral szaporodva végezze be az osztrákok bosszúszomja a vértett másik részét. A négy halottat aztán este ásták el a vársánszban, honnan még azon éjjel elvitték Kiss Ernő holttestét, egy év mulya Dessewffyét, de Lázár és Schweidel ott alussza örök álmát a kivégzés helyén jelenleg is.

Midőn a lövések eldördültek, a bitófára ítélt kilencz áldozat tisztában volt vele, hogy a hírlelt megkegyelmezésnek vége s most már alig egy órájuk van még az életből. A visszaérkező Tichy őrnagy hamar elővezettette a tábornokokat.

Először érkezett le az udvarra Nagy-Sándor, ki aztán valamennyi bajtársát szeretettel üdvözölte. Utoljára érkezett Damjanich, kinek törött lábán még a súlyos lánczot is kellett czipelnie s csak mások segélyével bírt lejönni az emeletről. Számára egy ronda szemetes-kocsit rendelt ki Howiger tábornok s arra is sintérlegények által akarta fölsegíttetni, de Damjanich Bott hóhért kérte meg, hogy segítse föl s azután megindult a világ leggyászosabb menete, ki a várkapun, a zsigmondházi mezőre, az új-aradi országúton. A tábornokok fekete atillát viseltek az egy Leiningen kivételével, kinek meghagyták honvéd-tábornoki ruháját s abban is végezték ki. Damjanich mellett ült egyházi díszben Szombati g.-kath. lelkész, szemközt vele piros és aranypaszománttal díszített ruhában a hóhér. Az áldozatok hat sorjában mentek lelkészeikkel, köröttük a katonaság, hadbírák, porkolábok. Mind a kilencznek keze-lába megvolt lánczolva, a lánczon súlyos lakat. Az egyik fordulónál megpillantották az egy sorjában fölállított kilencz gerendát, melyeket egy épülőfélben levő házból vettek el. Vécsey megdöbbenve nézte az alacsony czölöpöket s megjegyzést tett rájuk.

Nemsokára odaértek s a katonaság négyszögben vette körül a bitókat. Az országúton lévő száraz híd alatt dolgozó néhány ács erre közelebb ment a jelenethez és végignézte azt. A hely körül óriási kört vontak a dragonyosok, hogy nép ne juthasson a közelbe.

Tichy őrnagy előrendelte Zinner hadbírót s még egyszer felolvastatta vele az ítéletet. Aulich tiltakozott az ítéletben foglalt hazugságok ellen. Uthyka porkoláb előlépett és a szokásos módon háromszor kegyelmet kért az elitélteknek. Tichy stereotip válasza ez volt mindannyiszor – Istennél a kegyelem!

Most a porkoláb Poeltenberg-hez lépett, tisztelgett előtte .Kérem, kapitány úr! (Ez volt Poeltenberg rangja, császári seregben.) Kulcsával megoldó a lakatot, a láncz lehullott. Poeltenberg egy pillanatnyi haladékot kért, odalépett bajtársaihoz és sorba csókolta őket. Aztán a bitófa alá lépett, fölállott a zsámolyra. A hóhér a kötelet a nyakára teszi, s a vasszögre ráhurkolja. Egyik pribék kikapja a zsámolyt Poeltenberg alul, a másik kettő teljes erővel húzza lefelé két karját és rákapaszkodik, hogy kinyújtsák a felakasztott testet. A hóhér erőlködik, hogy az áldozat nyakát kitörje, azonban Poeltenbergnek igen izmos, bikanyaka volt s a hóhér sokáig vesződött vele, míg végre czélt ért. A vértanú haláltusája hosszú és szörnyű volt s Tichy őrnagy kárörömmel nézte az első akasztást. Végre “elvégeztetett!” a hóhér szalutált az őrnagynak.

A porkoláb az öreg Török tábornok elé lépett .Kérem, alezredes úr! Megoldja lánczát, eközben Török fejéről lehull parókája, mely kopasz fejét födte. A hideg őszi levegőtől az agg katona sírógörcsöt kapott. – Nem szégyenli magát – kiáltott rá Tichy a lóról – sírni, mint egy gyerek Török kiegyenesedett, befödve fejét. – Szégyellje magát ön, hóhérlegény! S ezzel büszkén ment a bitó alá, miután bajtársait előbb sorban megcsókolta, A mint a kötelet nyakára tették, szívszélhűdés érte s mint halottat kötötték föl.

Harmadik áldozat Lahner volt, ki nagy léleknyugalommal- halt meg.

Knézics Károly eddig folyton imádkozott magában. Ő volt az egyetlen, ki szemüveget viselt s ez leesett szeméről, mikor a porkoláb öt (a reglement rendelkezése szerint) odataszította a hóhérlegényekhez. Knézics utána hajolt, hogy fölvegye. – Hagyja ott! – rivallt rá Tichy őrnagy – lát maga az akasztófán úgyis. Knézics megvetőleg nézett rá s fellépett a zsámolyra. Pár percz mulva ő is az Örökbíró előtt állott.

Kérem, kapitány úr! – szólt most Uthyka porkoláb Nagy-Sándor Józsefhez, ki erre eldobta szivarját. Hodie mihi, cras tibi! (Ma nekem, holnap neked!) – mondá a legvitézebb huszár, midőn föllépett s “Éljen a haza!” kiáltással lehelte ki lelkét.

A porkoláb a sorrendet megnézvén a czédulán, a tábornoki ruhában levő Leiningen elé lépett. – Kérem, gróf Leiningen tábornok úr! – mondá udvariasan. – Mit, gróf Leiningen tábornok úr? – kiáltott Tichy dühösen – Leiningen százados, semmi más. A szép fiatal hős engedélyt kért Tichytöl, hogy a katonákhoz szólhasson. – Beszéljen, de csak röviden – szólt Tichy.Leiningen erre elmondotta, hogy öt kegyetlenkedéssel vádolják Buda ostrománál, hogy osztrák foglyokat öletett volna meg… Damjanich a szekérről közbekiáltott és kezével leintette – Beszélhetsz ezeknek! Hadd abba, Károly! Leiningen azonban e vád ellen tiltakozott s ezt rágalomnak mondta. Tichy őrnagy a dobosoknak intett s azok belevágtak dobjukba. A hóhér fölkapta Leiningent a bitóra s a pribékek belekapaszkodtak. A magas termetű hős lába leért a földre, a hóhérlegények erőlködtek, a mester csavargatta az áldozat nyakát jobbra-balra, míg végre nagy tusakodás után sikerült öt megfojtani. A lelkészek elfödték arczukat és térdre borultak, imádkozva. Damjanich e kínzás láttára odaszólt Tichyhez – Mire való ez a kínzás, miért nem köttök agyon minket. – Mert így kell lenni – válaszolt az osztrák tiszt. – No, te is sokra vitted – szólt Damjanich megvetéssel Tichyhez, kivel egykor egy ezredben szolgált. Hóhérlegény lett belőled. Tichy mérgesen csapott lovára és közelebb lovagolt a bitókhoz. – Gyorsabban végezzen! – kiáltott rá a hóhérra. A hóhér mentegetőzött: ekkorra már Aulich lépett a hetedik akasztófa alá. Az öreg katonával gyorsabban végezett a bakó.

Uthyka most Damjanichhoz közeledett: “Kérem, százados úr!” Damjanich megvetőleg nézett rá. Azt gondoltam, én leszek az utolsó, mert a csatában mindig első voltam. Nehezen szállott le a szekérről, a lelkészek támogatásával. Vécsey eddig nyugodtan nézte végig a többiek oly kínos halálát, de most odasietett Damjanichhoz és többször megcsókolta, a míg a porkoláb a lánczokat szedte le a hősök virágáról. A pribékek megragadták öt. – Hohó, lassabban! – szólt Damjanich – nálam nélkül úgysem mentek semmire. A bitó alá állván, fölsegítették a zsámolyra. Egy fejjel volt magasabb a bitófánál. A hóhér zavarban volt s utasításokat adott legényeinek, hogy a hős lábait, hogy kapják föl majd, midőn a test zuhan a zsámolyról. – Vigyázzon a szakállamra – mondá Damjanich – arra kényes voltam mindig. A hóhér kíméletesen köté meg a hurkot a hatalmas, izmos nyakon. Egy intésére a pribékek kikapták a zsámolyt Damjanich alul. – Szegény Emiliám! Éljen a haza! – kiáltá a hős, kinek törött lábát térdben akarták hajlítani a pribékek, míg fönn a mester kínlódott a szilárd nyakcsigolyával. A vértanú iszonyúan szenvedhetett e pár percz alatt, mert teste hol összerándult, hol meg kiegyenesedett. Tichy őrnagy kigyönyörködhette magát Damjanich kínjaiban: a hatalmas lélek nehezen hagyta el a hatalmas testet.

Gróf Vécsey Károly e látványon egészen megzavarodott s mikor a porkoláb eléje lépett és lánczait leoldó, körülfordult keresve, kit csókoljon meg búcsúzóul, minta hogy őt sorba csókolták azóta már kivégzett társai. Majd hirtelen odalépett Damjanichhoz s annak mindkét, lelógó kezét többször megcsókolta. Aztán felállott a zsámolyra s hosszú haláltusa után kimúlt ő is. A hóhér fülét Vécsey mellére tette s hallgatózott: a halál konstatálása után még teljes egy perczig működött a vért hajtó szív, növelve a kivégzett kínjait.

Tichy őrnagy “imához!” vezényelt, a gaztett után jött a komédia, mintha a gyilkosok az áldozatokért imádkoztak volna. Aztán pár bakát őrül hagyva ott, elment a katonaság. A népet délután odabocsátók az áldozatok megtekintésére, estére pedig levetkőztetve őket, dobták bele a hirtelen ásott sírgödrökbe az áldozatokat. A ruha és a hullák a bakóéi voltak, ki aztán néhány holttestet jó pénzért eladott. Így szabadult ki rögtönzött sírjából még az éjjel Damjanich, Lahner, gr. Vécsey és gr. Leiningen, – a többi ma is ott porlad és minden keresés hasztalan, hogy megtalálják őket. Damjanich és Lahner holttestét Mócsás vitték, Csernovics Péter, a nábob birtokára, hol jelenleg is pihennek, Vécsey az aradi régi temetőben nyugszik, Leiningen Boros-Jenön, az Atzél-család sírboltjában, Kiss Ernő ittebei birtokán, Dessewffy pedig Margonyán, családi sírboltjában.

Ez a kivégzés rövid, de történetileg hű leírása. Minden más szépítgetés, különösen ~ Tichy őrnagy szerepének emberies vonásokkal feltüntetése, hazug leplezgetése a gyilkosság brutális voltának. Hogy a kivégzés annyi kínzással járt, arról a hóhér nem tehetett, ő maga kicsinyellette és gyöngéllette a bitófákat és másokat akart, de Tichy semmi halasztást nem tűrt, mert őt meg Howiger tábornok szorította. Baló Béni ref. lelkész, keresztatyám, többször beszélte el házunknál így e rémes esemény lefolyását. A szerző. (Részlet Kacziány Géza: Magyar vértanuk című könyvéből, Budapest, 1905.)

You can leave a response, or trackback from your own site.

Hozzászólás

You must be logged in to post a comment.